Másnap reggel, jobban mondva aznap volt, és még csak nem is reggel, hanem délután fél egy, Odett már nem volt a szobába. Vele kaptam egy közös szobát, Ali és Frida, a két horkolós pedig egy másikat. A kis kuckónk, ami hatalmas volt, csodásan nézett ki, de hát mi mást várna az ember egy öt csillagos hoteltől? Valójában egy lakosztályt kaptunk, három hálóval, két fürdővel, egy hatalmas nappalival, amiben volt egy bárpult is, és egy térben volt vele a konyha is. Olyan volt, mint egy mozifilmben. Soha nem láttam még ilyet, de legjobban az tetszett, hogy Ali-ék szobája ugyan abba a fürdőbe nyílt, mint a miénk. Imádtam együtt készülődni a lányokkal a hatalmas tükör előtt.

 

 

Felkeltem az ágyból, kimentem a nappaliba. Odett és az apukája a konyhapult mögött álltak, és nagyon jó illat jött felőlük. Ahhoz képest, hogy ő a legfiatalabb, mindig is ő volt a kis házias, főleg mióta az apukájával ketten élnek, neki kell elvégezni a házimunkát is. 

- Jó reggelt, vagy nem is tudom mit! – szóltam nekik, hiszen egészen addig észre sem vették, hogy kijöttem a szobából. 

- Szia. Kész az ebéd, jó lenne, ha a többiek is felkelnének. – szólt Odett szúrós tekintettel. Éreztem, hogy ez nekem is szól. Sikerült sokáig aludnom, de az esti buliban elfáradtam, és hát volt min gondolkodnom. Szerintem órákig fent voltam miután hazaértünk. Odett már korán elaludt, én pedig csak a plafont bámultam. Nem tudtam nem rá gondolni. A srácra, aki leült mellém, aki tüzet kért tőlem, akivel beszélgettem, és akiről kiderült, hogy egy világsztár, akiért milliók rajonganak, és akibe milliók szerelmesek. 

- Nekem pedig el kell mennem lerendezni a papírokat az információn. – Odett apjának, Valter-nak a hangja zökkentett ki a gondolataimból – Egyetek csak. Nem kell megvárni. Mikor indultok vissza a fesztiválra?

- Szerintem ebédezünk, elkészülünk, aztán utána. – válaszolt neki Odett. 

- Lehet, hogy nem érek vissza. Vigyázzatok magatokra, csak annyi pénz legyen nálatok, amennyire szükségetek van, és ne legyetek megint hajnalig. 

Bólintottunk, majd végignéztük, ahogy kimegy az ajtón. Ebben a pillanatban kinyílt egy másik ajtó, ahonnan nyúzott fejjel előmászott Ali és Frida. 

- Vizet! Vizet! – kiáltotta Frida. 

- Minek ittál annyit? – szóltam rá. 

- Kuss! Halkabban! – szólalt meg Ali is, aki a fejét fogta. Úgy látszik, hogy mind a ketten másnaposok. 

- A kaja az asztalon van, szerintem álljunk neki minél előbb, hogy visszaérjünk a koncertekre.

Mind a négyen leültünk a hatalmas üvegasztal köré, én enni kezdtük a sajtos makarónit. Isteni finom volt, én mindet megettem, Odett repetázott is, Ali és Frida viszont csak turkálta a villájával. 

Ebéd után sorban lezuhanyoztunk, majd jött a kedvenc részem. Bevonultunk a csodás fürdőnkbe, és elkezdtünk sminkelni, megcsinéltuk a hajunkat, kifestettük a körmünket. Ali, Odett és én hatalmas körömlakk mániások voltunk, minden nap másra festettük a körmünket, Odett kész kis művész volt, mindenféle alakot meg mintát tudott csinálni. 

Miután mind elkészültünk, elindultunk a lift felé. Annyira szép volt minden a hotelben, úgy éreztem, mintha egy filmben szerepelnék. Elvégre az ember nem minden nap száll meg a Four Seasons Hotelben. 

- Basszus! – szólalt meg hirtelen Frida – Nincs nálam a pénztárcám. 

- Akkor menj vissza! – húztam fel magamat. Annyira tipikus, hogy mindent elhagy, és az utolsó pillanatban vesz észre mindent – Lent a hallban megvárunk, itt a lift.

- Oké. – bólintott, majd visszafutott a lakosztály felé, mi pedig beszálltunk a liftbe, ami szintén akkora volt, amekkorát még nem láttam, szinte akkora, mint otthon a szobám.

Éppen csukódott az ajtó, mikor valaki betette a kezét, és kinyitotta. A szívem hatalmasat dobbant. Ő volt az. A hajnali idegen a sötétben, a német fiú, a világsztár. Itt állt egy liftben velünk, pontosabban előttünk, de úgy tűnt, hogy nem ismert meg. Hát persze, hogy nem. Mégis mit vártam? Különben is a mobilja szinte a fülére volt tapasztva. Angolul beszélt valakivel. Nem igazán értettem, mert nagyon halk volt, de elég nyájasnak tűnt, mintha egy lánnyal beszélt volna. A barátnőim meg sem szólaltak, pedig egészen addig le se lehetett volna lőni őket. Annak köszönhetően, hogy Ő visszatartotta a liftet, Frida is visszaért. Mikor belépett a liftbe, hatalmasra tágultak a szemei, majd beállt mellém, pont az Ő háta mögé. Olyan jó illata volt, erős, fűszeres, amibe mélyen beleszippantottam, talán még a szememet is becsuktam. Csak a lift csengése térített magamhoz. Kiszállt, hátra se nézett, csak ment tovább, és telefonált. De tényleg, mégis mi mást vártam? Gondolom naponta több százan állítják meg egy-egy kép vagy autogram erejéig. Hogyan emlékezne rám, hiszen az arcomat is csak az öngyújtó lángjánál látta. Sőt, nem volt teljesen józan sem. De ez azért hihetetlen, hogy egy szállodában szálltunk meg, méghozzá ugyan azon az emeleten.

- Ma lépnek fel. – törte meg a csendet Ali, aki a fesztivál programfüzetét nézte – Megnézzük őket?

- Nem lesz közben más koncert? Olyan, ami jobban érdekel minket. – válaszoltam a kérdésre egy kérdéssel. Igazság szerint de, nagyon is meg akartam nézni őt…mármint őket. De nem akartam, hogy a csajok észrevegyék, hogy mennyire érdekel engem, mert akkor jönnének a szokásos szekálásokkal.

- Nem hinném. 

- Nagyszínpadon lesznek! – folytatta Odett, miután kikapta Ali kezéből a programot – Szerintem nem raknak közbe egy másik nagykoncertet. 

- Nézzük meg őket. – szólalt meg Frida is. Aztán én is beleegyeztem, elvégre biztos, hogy nem tudnám őket meggyőzni semmivel, mert a végén az lenne a furcsa nekik. Ismernek, mint a rossz pénzt. Nem utolsó sorban Odett és Frida, de főleg Frida imádja a Tokio Hotelt, és szerintem amúgy se hagyhattuk volna ki a koncertet. Valamikor én is szerettem őket, de én nem követtem mostanában figyelemmel a bandát, csak ők ketten. Annak idején Frida, és én megszöktünk a suliból, csak hogy elsők közt láthassuk a Rette mich című számuk klippremierjét. Húúúú, de régen volt már.

Most meg itt vagyunk, és én azért emésztem magam, mert nem ismert meg. 

Szerencsére a fesztivál nem volt messze a szállodától, ezért észre se vettem, hogy már oda is értünk. A lányok végig beszéltek, eltervezték az egész napot, hogy mit nézünk meg ma, és hogy mit iszunk. Alig, hogy meghallottam az ital szót, Ali már a kezembe is nyomott egy mojitot. Az első koncert, amire kíváncsiak voltak, pontosabban voltunk, az persze a Tokio Hotel volt. Rendesen izgultam, azt sem tudtam, hogy mi bajom van. A nagyszínpad előtt ültünk, vártuk a kezdést, és iszogattunk. Már rengeteg ember körénk gyűlt, szinte rajtunk tapostak, aztán a közönség elkezdett sikogatni. Jobbnak láttuk, ha felkelünk, mielőtt palacsinta lesz belőlünk a sok őrült rajongó lába alatt. Elég jó helyen, a színpad bal oldalán álltunk, körülbelül a negyedik sorban. Felnéztem a színpadra, és megláttam az őrjöngés tárgyát. Ő volt az. Ott állt pár méterrel előttem. Éppen akkor akasztotta a nyakába a gitárt, és lenézett a közönségre. A három barátnőm teljesen megőrült a látványtól, de én csak álltam, és bámultam őt a színpadon. Egy pillanatra összeért a tekintetünk, de csak egy pillanatra, mert már nézett is tovább, az őrjöngő csajok között. Vagy mégsem? Alig, hogy levette rólam a szemét, és más irányba nézett, csak azt vettem észre, hogy visszarántja a tekintetét rám. Engem nézett hosszú másodpercekig, majd mintha mosolyra húzódott volna a szája. Lehetséges ez? Úgy tűnik, hogy nem csak képzelődtem, mert többen is felém fordultak, mikor meglátták, hogy rám mosolygott. A barátnőim szemöldöküket húzogatva mosolyogtak rám. Úgy tűnik, hogy igen. Lehetséges. Emlékszik rám. Tom Kaulitz emlékszik rám.